Sybelle már egészen fiatal kora óta tudta, hogy a zongora az, ami igazán megérintette a lelkét. Ha zongorázott, megszűnt körülötte a világ. Magának játszott, és az sem érdekelte, ha egy koncertterem kellős közepén játszik, vagy éppen felveszik a játékát. A zenének élt. Egy zongorazseni volt - és mindig is az marad.
Szüleivel, és bátyjával, Fox-szal (valószínű nem így hívták a bátyját, Armand a könyvében direkt megváltoztatta) épp a Szent Földön voltak nyaralni, amikor egy autóbaleset következtében, a gyerekek árván maradtak. Sybelle ekkor körülbelül 15-18 éves lehetett (Armand erről sem írt pontosan), és teljesen összetört, saját magát hibáztatta a baleset miatt, mert õ akart odamenni.

Bátyja, aki korábban csak annak élt, hogy a húga karrierjét egyengesse, nem bírt megbirkózni azzal a ténnyel, hogy a lány szinte megőrült, és csak és kizárólag egyetlen egy számot játszik, méghozzá Beethoven-től az Appassionata-t. Ugyanis ezt a számot játszotta volna azon a koncerten, amely 1 nappal szülei halála után lett volna.
Enni, inni, mosakodni sem tudott egyedül, és nem is érdekelték ezek a dolgok. Csak a zongorának élt. Fox, megunván a gondviselését, 5000 dollárért vett egy arab kisfiút a lány mellé, és rá bízta annak ápolását.

Az idő múlásával Fox egyre idegesebb lett, és már nem csak verbálisan, de fizikailag is bántalmazni kezdte a lányt. Kitépte a haját, fojtogatta, ütötte-vágta. Erre Sybelle egyetlen módon tudott reagálni, tovább játszott.

Ha Armand nem lép közbe, akkor ma már valószínűleg halott lenne mind a lány, mind Benjamin.

Sybelle az a fajta halandó volt, akit egy halhatatlan látványa, egy összeégett halhatatlan látványa sem borzasztott el. Ő az a halandó, akit egy halhatatlan anélkül is társává tehet, hogy azt vámpírrá tenné. Erős, és megértő, és a gyilkolás látványától nem lesz hideg, sem hisztérikus. Meg tudja érteni azt a jó-rossz elvet, ami alapján egy vámpír vadászik. Ő is azt tartja rossznak, ha egy háborúban ártatlanok halnak meg, és nem azt, ha egy vámpír egy gyilkost öl meg. Egyszerűen elfogadja ezt.

Ennek ellenére, ha Marius nem tette volna őt vámpírrá, halandó formában, egy idő után, meggyűlölte volna Armand-ot. Ha másért nem, hát azért, mert az soha nem tette volna őt halhatatlan társává. Mivel Marius Sybelle mestere, Armand, és Sybelle gondolatai nincs elzárva egymástól. Sokkal jobban meg tudják érteni egymást. Közelebb állnak egymáshoz, mint valaha, és szeretik egymást.