A vámpír szó hallatán vagy denevér, vagy olyan halott jut az eszünkbe, aki éjszaka felkel a sírjából, a megtámadott ember vérét szívja, s az áldozat ezáltal maga is vámpírrá válik. A vámpírhitben azonban az ismeretlentől, főleg a hajdan ismeretlen okú fertőző betegségektől való félelem is megnyilvánult. Ezek közé tartozott a – ma már tudjuk, hogy a B-vitamin-csoportba tartozó egyik vitamin hiánya okozta – pellagra is.

Először is el kell oszlatnunk azt a téves hiedelmet, hogy a Dél- Amerikában élő közönséges vámpír az állatok és az ember vérén él. Ez a mintegy 16 centiméterre megnövő, elég csúf denevér ugyanis ártalmatlan, hiszen rovarokkal és gyümölcsökkel táplálkozik. Nem így közeli rokonai, a vérszopó denevérek amelyek késéles metszőfogaikkal valóban vérszívásra szakosodtak. Minthogy ezek az állatok nem fordulnak elő földrészünkön, magától értődően nem lehettek a vámpírmítosz elindítói.

Habár a vámpírhit már a XVII. század elején föllelhető a kelet-európai néphagyományban és írásokban, elterjedtté Bram Stoker 1897-ben megjelent Drakula című könyve révén vált, ekképp a XV. században élő Vlad Dracul havasalföldi vajda nevét viselő Drakula lett a világ legnevezetesebb, képzelet szülte vámpírja . Bő másfél száz évvel korábbra tehető azonban a pellagrának a vámpírhithez való kötődése.

Nikotinsav- és triptofánhiány

Ezt a betegséget a spanyol G. Casal írta le 1735-ben (az ő nevét őrzi a nyakon, a ruha kivágása mentén a napozás hatására megjelenő bőrelváltozás, a Casal-gallér), ám az olasz Frapoli nevezte el 1771-ben pellagrának, amely olaszul durva bőrt jelent (pelle = bőr, agra = durva). Minthogy akkoriban és később is szinte járványszerű volt az előfordulása, egészen századunk első harmadáig tartotta magát az a hiedelem, hogy valamilyen mikroba okozza. Csak 1937-ben derült fény arra, hogy az 1867 óta ismert és a vitamin szót kiötlő lengyel K. Funk által 1913-ban az élesztőből kivont nikotinsav hiánya idézi elő a pellagra jellegzetes tüneteit. Később azt is tisztázták a kutatások, hogy a triptofán nevű aminosav hiánya szintén közreműködik a kialakulásában, ugyanis négy lépésben nikotinsav képződik belőle a szervezetünkben.

Ezek a felismerések érthetővé tették, hogy a pellagra miért terjedt el járványszerűen azokban az országokban (a XIX. századi Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban, Szerbiában, Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában, sőt a XX. század eleji Egyesült Államokban is), ahol a szegény néprétegek szinte kizárólag kukoricából készült ételeken éltek. Habár ebben a tápnövényben van nikotinsav, a java része kötött formában fordul elő, s nem szívódik fel a tápcsatornából. Triptofánban viszont igen szegény a kukorica zein nevű fehérjéje, így ebből az aminosavból sem képződik elegendő nikotinsav.

Miért nem szenvedtek pellagrában a szintén kukoricából készült tortillát evő mexikói és közép-amerikai parasztok? Azért, mert a kukoricalisztet előbb órákon át mésztejjel főzték, majd e lúgos anyag kimosása után sütötték belőle a kerek lepényt. Nos, a vegyi és a hőkezelés hatására a kötött nikotinsav szabaddá válik, s így nincs akadálya annak, hogy a pellagra elleni hatása érvényesüljön.

A tünetek alapján az orvosok három d-s betegségként szokták említeni a pellagrát, amelyre bőrgyulladás (dermatitisz), hasmenés (diarrea) és elbutulás (demencia) jellemző.

Három-négy d

Az angolszász orvosok egyike-másika (például a Massachusettsi Orvostudományi Egyetemen dolgozó J. S. Hampl) egy negyedik d-t (death = angolul halál) is szokott társítani az előbbiekhez, mert még évtizedünkben is előfordult olyan kezeletlen eset, amelyben a halálozást a pellagra rovására írták.

A nikotinsav-hiányos ember bőrének bizonyos területein (általában szimmetrikusan) gyulladás, elszíneződés, hámlás és fokozott szarusodás figyelhető meg. Elsősorban ott (az arcon, a nyakon, a karon és a lábon) károsodik a bőr szerkezete, ahol napsugárzás éri (ezért alakul ki a nyakon a már említett Casal-gallér is). Egyidejűleg azonban a szájüreg, a hüvely, a húgycső és a végbélnyílás körüli nyálkahártya is kipirosodhat, sőt kifekélyesedhet, s ez fájdalommal társul.

A gyomor-bél rendszeri panaszok közül a hasmenés a legjellemzőbb, amely véres is lehet, de hányinger és hányás szintén előfordulhat. Gyakori az is, hogy a has kellemetlenül feszül. Az idegrendszeri tünetek közül az emlékezet romlása, a zavartság, a búskomorság, a szorongás, a nyugtalanság, az álmatlanság és az agresszivitás jellemző, de a beteg tudata is elborulhat.

Vitaminhiányról lévén szó, a kezelés elsősorban a hiányzó vitamin pótlásából áll, de ugyancsak jó hatású, ha kiegészítésként egyéb B-vitaminokat is kap a beteg, s fehérjedús étrendet írnak elő neki. Ha a baj még nem túl előrehaladott állapotú, nagy esély van a teljes gyógyulásra.

A sötétet kedvelő Drakula

Mi köze van a vámpírhitnek és a leghíresebb vámpírnak, Drakulának az említett négy d-hez? Elsőként azt említjük meg, hogy nemcsak a pellagrában szenvedő ember bőrének nem tesz jót a napfény, hanem a vámpírok is kerülik a világosságot. Stoker könyve szerint a halottsápadt Drakula gróf éjszaka közlekedik, s vendégének, Jonathan Harkernek meg is jegyzi, hogy „szeretem az árnyékot és a homályt”. De arra is van utalás, hogy a vámpíroknak bűzös a szájuk, rossz szagú a leheletük. Ezt a már említett Hampl azzal hozta összefüggésbe, hogy a szájüreg nyálkahártyájának gyulladása és vérzésre való hajlama miatt a pellagrás beteg lehelete sem jó illatú. Hasonlóképp a nikotinsavhiánytól fekete nyelvűségben szenvedő kutyák szája is bűzös, mert a nyálkahártya sérüléséből származó vér megalvad, megfeketedik és bomlásnak indul.

A szakirodalomban nincs adat arra vonatkozóan, hogy a vámpíroknak hasmenésük volna. Olyan legenda azonban ismeretes, amely a vámpír féregfertőzéséről tesz említést, márpedig ez hasmenéssel járhat. Az ellenben, hogy a vámpírok nem szeretik az ételt, csak a vért, összhangba hozható a pellagrás betegek lesoványodásával, hiszen szájüregi nyálkahártya-bántalmuk és -fájdalmuk miatt nem esik jól nekik az evés. Drakula pedig a különös étkezési szokása miatt nem eszik együtt a vendégeivel. Jonathan Harkertől ekképp kér emiatt elnézést: „Remélem, megbocsát, hogy nem étkezem önnel, de én már vacsoráztam.” Nos, a vacsorája aligha szilárd étel volt.

„A vér maga az élet”

A nikotinsavhiány miatti mániás-depressziós tünetek elég súlyosak lehetnek ahhoz, hogy a beteg kórházba kerüljön. A jellegzetes panaszok egyike-másika a népi hagyománybeli vámpírra is jellemző, aki éjszaka nem alszik, s mindig mogorva és ingerlékeny. Nem véletlen, hogy hajdan a hiszékeny emberek éjszaka tartottak leginkább a vámpír támadásától. Habár a Drakula-könyvbeli Seward doktor Renfield nevű páciense nem volt vámpír, nagy tisztelője volt a grófnak, s hogy jó színben tűnjön fel előtte, lobbanékony és kórosan izgatott volt, s veszélyes ember benyomását keltette. Ráadásul állatokat – legyeket, pókokat és verebeket – evett. A kóros étkezési szokás a pellagrásokra is jellemző lehetett. Adatok vannak arra vonatkozóan, hogy jeget, agyagot, ecetet vagy fűszereket ettek magában.

A halált illetően szintén fölfedezhető párhuzam a vámpírok és a pellagrában szenvedők sorsában. A vámpírhitben föllelhető az a motívum, hogy akinek a halálakor lezáratlan dolgai maradtak a rokonaival vagy a barátaival, az úgymond erős érzelmi késztetést érez arra, hogy megkísértse őket, és számon kérje tőlük az élete során elszenvedett mulasztásokat. Ez úgy jelent meg a kezeletlen pellagrások világában, hogy az e betegségben elhunyt ember hozzátartozóinak a vitaminhiányos táplálkozás miatti ugyanolyan betegségét halottjuk bosszújának vélték.

A vámpír támadása egyébként általában nem volt halálos. Ő ugyanis abban volt érdekelt, hogy hosszú ideig csapolhasson vért a kiszemeltekből, hiszen – mint azt a Harker megsérült csuklójából vért szívó Renfielddel kimondatja a Drakula-könyv szerzője – „a vér maga az élet”. Ezt a gyomor-bél rendszeri vérzés miatt vérszegénységben szenvedő pellagrások is érzékelték, akik olykor élőhalottként néztek ki. Minthogy idővel minden legenda módosul, manapság már csak itt-ott esik szó a vámpírhit és a pellagra kapcsolatáról. Ebben az egyháznak is jótékony szerepe volt, hiszen határozottan tiltotta az elhunytak vámpírságának igazolására végzett kihantolásokat. Ezeknek során ugyanis sok mendemonda született. Az 1994-ben megjelent Vámpírkönyv szerzője, J. G. Melton például megemlíti, hogy a múlt században egy helyütt állítólag egy olyan halottra – vámpírra – akadtak a kihantolt koporsóban, akinek piros volt az arca, s a szája körül friss vér nyomai látszottak. Egy másik esetben a halott szája körül kukoricaétel maradványait vélték fölfedezni, s ezt a vámpirizmus és a kukoricaétel evése miatt támadó pellagra közötti kapcsolat bizonyítékaként fogták fel.

Charlotte