Az emberek régtől fogva hiszik, hogy bizonyos körülmények között az ember önmagától is lángra lobbanhat. A vad lángokban aztán másodpercek alatt egy kupac elszenesedett hamuvá éghet. Ez a - némelyek által babonának titulált - hit századokon át fennmaradt, s benne parázslott az isteni megtorlásról alkotott meggyőződés. "Az Istennek leheletétől elvesznek, az ő haragjának szelétől elpusztulnak." Jób könyve 4, 9.

A spontán emberi égésről kiterjedt történeti dokumentáció áll rendelkezésünkre. De ez a történet arról szól, mint utasította el a tudomány, hogy szembenézzen a bizarr jelenséggel. Miért zavarta ez a jelenség annyira a tudósokat? Hogyan képes ilyen borzalmas pusztításra?

Az ilyen égés legmarkánsabb jellemzője fantasztikus gyorsasága. Sok áldozatot még néhány perccel azelőtt is életben láttak, hogy a tűz lecsapott a semmiből. Battaglio olasz seborvostól tudjuk, hogyan halt meg Bertholi apát Fileto városában 1789-ben. A sógoránál lakott, szobájában nemrég maradt magára, épp egy imádságkönyvet olvasott. Néhány perc múlva felkiáltott. Az összesereglő emberek a földön találták, halvány láng vette körül, amely, ahogy közeledtek, elenyészett.

Bertholi vezeklőruhát viselt öltözéke alatt. Felsőruhája elégett, a zsákruha érintetlen maradt, de alatta a férfi törzsén cafatokban lógott a bőr.

A kutatók nagy része arra következtet, hogy a tűz rendkívül gyorsan alakul ki, mivel az áldozatot gyakran oly nyugodt esthelyzetben találják, mintha még fel sem foghatta volna, mi történik vele.

Egy 1960-ban, Kentucky-ban, Pikeville közelében történt drámai eset alkalmával öt elszenesedett holttestet találtak egy kiégett autóban. A halottkém jelentése szerint „Úgy ültek ott, mintha épp csak beszálltak volna a kocsiba. A hőség oylan nagy volt, azt hinné az ember, megpróbáltak menekülni. De még kísérlet sem történt erre.

A zavarbaejtő éppen a rendkívüli hőhatás ezekben az esetekben. Normális körülmények között az emberi test csak nagyon nehezen kap lángra, különösen a még élő test, és a tűzhalált halt emberek is csak részleges vagy felszíni sérüléseket szenvednek. A szakértők szerint egy test szénné égetése órákon át tart, s akkora hőfokot igényel, amelyet külső fűtőanyagokkal lehet csak táplálni, s még így is meg kell őrölni a csontmaradványokat a krematóriumokban.

Dr. Wilton M. Krogman, híres törvényszéki antropológus szakértő vizsgálta Mrs. Mary Reeser 1951. július 1-én, Floridában bekövetkezett halálának rejtélyes körülményeit. Krogman a Pennsylvaniai Egyetem Orvos Karán a tűz okozta halálesetek vizsgálatával foglalkozott.

A 67 éves özvegyasszonyból megmaradt hamu annak a széknek a maradványaival keveredett, amelyben éppen halála pillanatában ült. A környező tárgyak csak csekély mértékben károsodtak. A kárpitozott szék elégett, csak a rugói maradtak meg. A mennyezeten egy kis koromfolt látszott, a szőnyeg a szék körül kis körben megpörkölődött, de egy közeli papírköteg érintetlen maradt. Dr. Wilton Krogman elmondta, hogy figyelte a holttesteket több mint nyolc órán át égni a krematóriumban 1100 Celsius fokon, de a csontok még mindig nem hamvadtak el; ahhoz, hogy a csontok megolvadjanak, legalább 1650 fokos hőmérséklet kell. Elmondta még: „Nem tudom felfogni, hogy a test hogy hamvadhatott el így, anélkül, hogy a szoba magam megégett volna. Tulajdonképpen a szobának is, és mindennek, ami benne volt, el kellett volna porladnia. Sohasem láttam még, hogy egy emberi koponya nagy hőhatásra összezsugorodjon. Sőt, mindig az ellenkezőjét tapasztaltam; a koponya rendellenesen megduzzadt, vagy mintha ezer darabra robbant volna szét… A legkülönösebb dolog, amit valaha láttam. Ha a középkorban élnék, bizony valami fekete mágiáról beszélnék.” A rendőrség minden lehetséges feltevést megvizsgált: benzines öngyilkosság, a testben felgyűlt metángáz gyulladása, lángszórós gyilkosság, magnézium, foszfor, napalm… sőt még a „tűzlabdát” is, amelyet egy névtelen bejelentő állítólag a környéken látott. Végül a halottkém azt a verziót fogadta el, hogy az áldozat dohányzás közben elaludt és a ruhája lángra lobbant. Az eset azonban ettől még nyitott maradt.

Ha Dr. Krogman tanácstalanságára a modern kutató zavartságáról tesz tanúbizonyságot, utalása a középkorra emlékeztethet arra, hogy kevésbé tudós elődeinket mennyire megrettentették a spontán égés esetei.

A XVII., XIX. századra vált széles körben ismertté és rettegetté a jelenség. Charles Dickens egyike volt azon intelligens elméknek, akiket a spontán emberi égés lidérces részletei és az esetleírások magukkal ragadtak. Valószínű, hogy Bleak House 1852-53 (Örökösök) című regényében Krook halálát Baudi grófné esetéről mintázta.

A 62 éves, Verona közelében élt Cornelia Baudi grófnő haláláról maradt fenn talán az első hiteles beszámoló. Verona egyik lelkészének 1731. április 4-én kelt állítása szerint a grófnőt vacsora után lefektették, de még mielőtt elaludt, órákon át beszélgetett szolgálójával. Reggel, amikor a lány fel akarta kelteni, borzalmas látványt talált. Ahogy a Gentlemen’s magazin írta: „A szoba padlóját valami ragadós, nehezen eltávolítható nyálka lepte be… az ablak alsó részéről pedig valami szokatlan szagú, zsíros, undorító, sárgás lé csurgott…”

Mindent korom borított, a levegőben is koromszemcsék úsztak, a szag pedig áthatolt a szomszédos helyiségekbe is. Az ágy sértetlen volt, a lepedők vissza voltak hajtva. Ez arra utalt, hogy a grófnő felkelt, mielőtt az esemény bekövetkezett.

A ágytól négy lábnyira (1.3 méterre) volt egy kupac hamu, két érintetlen harisnyás láb, ezek között feküdt a fej. Az agy, a koponya hátsó részének fele és az áll is elhamvadt, mellette találtak három elfeketedett ujjat is. Minden más ragacsos, bűzös, nyálkás hamuvá vált.

A spontán emberi égés létének legélesebb kritikáját Justus von Liebig (1803-1873), korának nagy úttörő vegyésze adta. Kétségeket keltette benne, hogy a jelenséget soha nem látta szakértő, szerinte a bizonyítékok az égés meg nem erősített hiedelmére utalnak csupán, s nem támasztják alá a spontán tűzhalál tényét.

Liebig állítása ellenére a spontán égésnek jócskán vannak orvosi és rendőri forrásból származó bizonyítékai. Ezek közül is sok tanúsítja a jelenség vad erejét. Az egyik Caen-i sebész, Merielle által vizsgált eset, melyről Trotter, 1804-ben, a részegségről írott esszéjében számol be. 1782. június 3-án Merielle-t, a „királyi hivatalnokok” felkérték, hogy készítsen jelentést Mademoiselle Thaurs haláláról. Tanúk szerint a már 60 fölött járó hölgy azon a napon három üveg bort és egy brandyt ivott meg. Merielle így ír: A test a kandalló előtt hevert, a fej az egyik piszkavason, mintegy 45 centiméterre a tűztől… a testből nem maradt más, csak egy kupac hamu. Még a legszilárdabb csontok is elvesztették alakjukat és állagukat. A jobb láb egyben maradt, de a felső részén elszenesedett; a bal még jobban megégett. Hideg nap volt, de a rostélyon nem volt más, mint a középen átégett egy-két vékonyka fahasáb. A lakás egyetlen bútora sem sérült meg. A széket, amelyben ült, 30 centiméterre találták, teljes épségben. A spontán emberi égésről dokumentált ismereteinket nagyban Charles Fort úttörő erőfeszítéseinek köszönhetjük. Fort – századunk első felében – életét a különös jelenségekről, köztük a spontán égésről szóló, újságokban, orvosi folyóiratokban megjelent beszámolók gyűjtésének szentelte. Sajnos azonban ezek kevés említést tesznek a spontán emberi égésről, mivel ez a jelenség hivatalosan nem létezik. A halottkémek és tanácsadóik abban a nem éppen irigylésre méltó helyzetben voltak, hogy olyan jelenségekkel kellet foglalkozniuk, amelyek ellentétben álltak a fizika törvényeivel és az orvosi felfogással. Így feltevéseikben felfordult tűzhelyeket, és gyermekek esetében a gyufával valójátékot jelölik meg a halál okaként. Nem csoda, hogy a spontán égés sötét korokból származó lidérces alternatívájával szemben ezeket részesítik előnyben.

Ritka kivételek azért vannak, például az, amelyet a Loyds Weekly News 1905. február 5-i száma közölt. Egy asszony elaludt a tűzhely előtt és arra ébredt, hogy lánggal ég, és később meghalt. A halottkém becsülettel bevallotta, hogy nem érti az estet, az asszony arccal a tűzhellyel szembefordulva aludt, így a tűzből kipattanó parázsnak a ruháját elől kellett volna meggyújtania. De a hátán szenvedett súlyos sérüléseket.

A legrosszabb esetben a tényeket félelem vagy tévhiedelmek miatt vitatják, mint Wilhelmina Dewar, a Whitley Bay-beli Northumberland városában élő vénkisasszony 1908. március 22-i estét.

Wilhelmina-t nővére, Margaret találta meg, s feldúlt állapotban riasztotta a szomszédokat. A házban Wilhelmina súlyosan megégett holttestét találták, az emeleti hálószoba ágyában. Hálóinge nem égett meg, és sehol máshol a házban nem találták égés nyomait.

A halottkém olyan abszurdnak találta, amit Margaret a nyomozás során elmondott, hogy megkérte, gondolja át még egyszer, mi is történt valójában. Ő azonban állította, hogy az igazat mondja, nem változtatott a beszámolón azután sem, hogy egy rendőr megvádolta; olyan részeg volt, hogy nem is tudhatta, mit lát. Mint Fort rámutatott, a rendőrt „nem kérdezték meg, hogy hogyan tesz különbséget az izgatottság, rémület és a részegség között.” A halottkém felfüggesztette a kihallgatást, újabb időt adva a gondolkodásra. Mikor néhány nap múlva folytatták, nyilvánvaló volt, hogy szegény Margaret időközben jelentős nyomásnak volt kitéve.

Megváltoztatta a történetét úgy, hogy a testvérét égve, de még életben találta a ház egy másik részében, és később vitte fel az ágyába. A bíróság elfogadta ezt a valószínűtlen változatot, annak ellenére, hogy sehol a házban nem találták a tű nyomát.

Valószínű, hogy a spontán égés titokzatossága azért marad fenn, mivel a borzalmas eseteknek nincs szemtanújuk. Néhány krónikás felhívta a figyelmet arra, hogy az áldozatok nem kiáltanak segítségért és küzdelemnek sincs nyoma. Ahogy Charles Fort írja: „Nyomasztó behódolásuk olyan, mintha egy vámpír szárnysuhogása elaltatta volna őket.” Ez a letargia nem tulajdonítható csupán az alkohol vagy a füst hatásának. Úgy látszik, a spontán égést lelki ernyedtség előzi meg, ami tehetetlenségre kárhoztatja az áldozatokat, a túlélőket pedig megakadályozza abban, hogy elmondják, mi is történt velük.

Egy példát a Hull Daily Mail 1905. január 6-i száma közöl. Elizabeth Clarck-ot egy reggel súlyos égési sérülésekkel találtak az ágyában, miközben az ágyat meg sem legyintette a tűz. A Szentháromság menhely vékony válaszfalain át nem hallottak segélykiáltást, vagy küzdelem zaját. Az áldozat „nem volt képes értelmesen elmondani mi történt”, és nemsokára meghalt. Természetesen az is lehet, hogy a hatóság – nem először – egyszerűen nem hitte el, amit az áldozat mondott.

Egy másik 1885-ben történt különös esetben a férjet felesége lángra gyulladt testének füstje fojtotta meg. Az asszony hamvai egy kiégett lyukban feküdtek a férj épségben maradt holtteste mellett.

Félelem az igazságtól

A felgyülemlő esettörténetek súlya arra int, hogy a spontán égést már nem hagyhatják figyelmen kívül a halottkémek, és az orvos szakértők sem állíthatják, hogy a jelenség túl ritka ahhoz, hogy érdemben foglalkozzanak vele. Korunk kutatói szerint a jelenség valójában nem is olyan ritka, mint ahogy azt sokan gondolják.

Egyre több esetet tanúsítanak az orvosok és pathológuok, és számuk valószínűleg még növekedne, ha sikerülne a nevetségessé válás félelmét leküzdeni. Maxwell Cade és Delphine Davis egy, a gömbvillámtól szóló, Taming of the thunderbolts (A mennykő megszelídítése 1969) című fantáziagazdag tanulmány szerzői beismerik, hogy ők maguk soha nem hitték volna el a spontán emberi égés létezését, „ha egy orvos barátunk nem beszél arról az előadásról, amelyet a Massachusetts-i Orvos-Jogi Társaságban hallgatott, és ahol sok ilyen esetet vitattak meg. Mikor kétségeinknek adtunk hangot, az orvos elmondta, hogy őt magát is hívták már hasonló esethez, 1959 őszén.”

Amikor Dr. D.J. Gee, a Leeds-i Egyetem törvényszéki orvostan előadója közreadta jólismert művét, „A spontán égés egy esete” címmel, őt magát is meglepte, milyen elfogulatlan vitát váltott ki. Erről így nyilatkozik:

Dr. George Manning beszámolt arról, hogy számos esetben tapasztalt hasonlót, és jelezte, hogy szerinte ezek az esetek nem olyan ritkák, mint ahogy az a szakirodalomból kitűnik. Ezt a nézetet támogatta Dr. David Price is, aki elmondta, hogy legalább négy évente találkozik ilyen esettel.

Az orvosi köröket mindig is zavarba ejtették a spontán égésre utaló halálesetek. De nem tulajdonítható valamiféle szándékos összeesküvésnek, hogy elutasítják a létezését. Sokkal inkább annak, hogy nem kívánnak foglalkozni jelen orvosi és tudományos ismereteink hatókörén kívül eső jelenségekkel.

A spontán égést legfeljebb mint tájékozatlan emberek helytelen vélekedését, a műveletlenebb korokból ránk maradt babonaságot említették meg. J. L. Casper például A törvényszéki orvostudomány kézikönyve című művében így írt: „Szomorú, hogy egy komoly tudományos műben még foglalkoznunk kell, az Úr 1861. évében, olyan mesékkel, mint a spontán égésről szóló. A mai közfelfogás sem sokkal hajlékonyabb.” Dr. Gavin Thurston, London egyik nyugati körzetének tisztiorvosa, kijelentette, hogy „olyan jelenség, mint a spontán égés, nem létezik, és nem is létezett soha”.

Ugyanakkor azok a tudósok és orvosok, akik közelebbről vizsgálták a körülményeket, elismerik, hogy vannak oylan égéses halálesetek, amelyeknek eredete megmagyarázhatatlan.

Újabban a tisztiorvosok hajlanak elfogadni Dr. Gee, 1965-ben, a Medicine, sciense and the law (Orvostudomány és jog) c. írásában kifejtett érvelését. Ő ugyanis azt tapasztalta, hogy egy kis mennyiségű zsírszövet meggyújtható, jóllehet égése csak légzuhatagban tartható fenn. Annak ellenére, hogy ez lassú elhamvadással jár, szemben a spontán égés nyilvánvaló hevességével, a halottkémek mégis inkább Dr. Gee racionális álláspontját részesítik előnyben az érthetetlen spontán égéssel szemben.

A spontán égés jelenségnek kutatása majd kétszáz évvel ezelőtt megkezdődött. A XIX. századi kutatók részben vallási, részben orvosi magyarázatot adtak a jelenségre. A tipikus áldozatot iszákos, dohányzó, idősödő, magányos, terebélyes, ülő életmódhoz szokott asszonyságnak gondolták. Úgy vélték, hogy az alkohollal átitatott test gyúlékonyabb, és a hirtelen lángralobbanás isten büntetése az iszákosságért.

Justus von Liebig báró, bár szkeptikusan viseltetett a spontán égéssel szemben, tagadta, hogy összefüggés lenne az ivás és ezen jelenség között. Liebig kimutatta, hogy az alkohollal átitatott hús csak addig ég, amíg az alkohol tart benne; a zsíros szövet is ugyanúgy viselkedik, ha egyáltalán meggyújtható.

De vajon a XX. Században tudunk-e valamilyen elfogadható magyarázatot adni erre a jelenségre? A XIX. századi kutatóknak elnézhető, hogy csak a hagyományos tűz terminusaiban tudtak gondolkodni. De Liebig óta a fizikai és az orvostudományok hatalmasat fejlődtek. Ma, sajnos, a halál sok csendes és láthatatlan formáját ismerjük. A sugárfegyverek hadi kutatása révén a magsugárzáson kívül a röntgen-lézer, az ultrahang, a mikrohullám és más borzalmak is képesek az embert ruháján belül elégetni.

Furcsa természetellenes tűz

Manapság több magyarázó elmélet is létezik a spontán emberi égésre, s bár egyikük sem meggyőző, akad köztük, amelyik hihetőbb.

A legkevésbé valószínű a „pszichikus öngyilkosság” elmélete. Eszerint a spontán égést depressziós, nyomott emberek saját maguk váltják ki. Fizikai és pszichikai energiatartalékaink hirtelen ebben a végzetes robbanásban törnek ki.

Ez a magyarázat semmiféle bizonyítékkal nem támasztható alá, és csak az esetek kis részére kínál értelmezést, mint ahogy az a másik hipotézis is, mely szerint a normális testi folyamatok organikus vagy mechanikus zavara következtében halmozódnak fel robbanóképes összetevők a testben. Több fejtegetés foglalkozott a phosphagen anyagok felhalmozódásával az izomszövetben, különösen a normális energetikai folyamatokban nélkülözhetetlen B10 vitaminéval. Az Applied Trophology (1975 december) műszaki folyóiratban található az alábbi bekezdés: „A phosphagen a nitroglicerinhez hasonló hőelnyelő vegyület. Nem fér hozzá kétség, hogy ez néhány mozgáshiányos emberben olyan mértékben felhalmozódik, hogy testük robbanóképessé válhat. Bizonyos körülmények között úgy éghetnek el, mint a nedves lőpor.”

Ez talán megmagyarázza némely emberi test hajlamát a heves égésre, de nem magyarázza meg, mitől gyulladt meg.

Egészen valószínűtlen, hogy a test lángra lobbant ruhától gyullad meg. Ezt ugyanis cáfolja az a számos eset, amelyben csak az áldozatok húsa égett meg, de a ruhájuk érintetlen maradt.

Egy másik nem éppen kielégítő elképzelés a „maró folyadék” elmélete, amely inkább azt célozza, hogy bizonyos tűzhalálokba elfogadható okot magyarázzon bele. Madge Knight halálát mindazonáltal ezzel próbálták megmagyarázni. 1943. november 19-én körülbelül hajnali fél négykor arra ébredt otthonában (Aldigbourne, Sussex), hogy meggyulladt. Sikoltásaira férje és a ház lakói siettek oda.

Madge meztelenül feküdt a takaró alatt, iszonyú szenvedésben, mert hátáról a bőr nagy felületen leégett. Az orvos morfiumot adott be neki, de nagyon furcsállotta a dolgot, és kihívott egy Harley Street-i specialistát. A specialista később elmondta a halottkémnek, hogy az égést szerinte valamilyen maró folyadék okozta, mivel tűznek semmi jele nem volt sem a lepedőn, sem bárhol a szobában, és égés szaga sem volt érezhető. Madge-től többször próbálták megtudni, hogy mi is történt, de vagy nem tudott, vagy nem akart válaszolni. December 6-án halt meg a Chicester-i kórházban.

Mivel az esetek nagy részében a tűznek nem volt nyoma, néhány kutató valamiféle láng nélkül égő anyagot feltételez. Madge Knight esetében semmiféle maró vegyi anyag, vagy azt tartalmazó tartály nyomát nem találták. Az a feltevés, hogy ezt esetleg ő maga rejtette el, mielőtt bevergődött az ágyba, teljességgel abszurd.

A jelenség természetének megértéséhez talán a legreményteljesebb kulcsot Livingston Gearhart 1975-ben a Puisuit című folyóiratban megjelent írásával szolgáltatta. Felfedezte, hogy a spontán égéses esetek döntő többsége a föld mágneses fluxus maximumakor vagy annak közvetlen közelében következik be. A föld mágneses térerőssége a naptevékenységgel szoros összefüggésben változik. A csillagászok és a geofizikusok rendszeresen vizsgálják a földmágnesesség változás napi eloszlását, így kiderült, a spontán égés előfordulása és a földmágneses tevékenység maximuma szoros együttjárást mutat. Ez arra utal, hogy a spontán égés bonyolult események láncolatának a következménye, melyben szerepet játszik az asztronómiai tényezők és az adott személy testi állapotának kölcsönhatása is. Ez viszont a „gömbvillám teória” alapjául szolgál.

Lehetséges, hogy Mrs. Reedser haláláért is a gömbvillám tehető felelőssé. És az övé nem az egyetlen ilyen eset. A Fate-ben (1961 április) Winigene Savage tiszteletes tollából jelent meg egy írás. Egy barátjának testvére reggel a felesége segélykiáltására ébredt. Mikor berontott a nappaliba, látta, hogy az asszony a földön fekszik, s egy furcsa tűzlabda lebeg megfeketedett teste fölött. A szomszédok segítségével több vödör vízzel eloltották a lángot, de az asszonyon már nem tudtak segíteni. A szemtanúk elmondták, hogy bár a ruhája megégett, sem a szőnyegen, amelyen az asszony összeesett, sem máshol a szobában nem találtak égési nyomokat.

Maxwell cade és Delphine davis A mennykő megszelídítése című könyvében is szerepel ez az eset, s felhívják a figyelmet az öngyulladásos esetekkel való hasonlóságra. Kifejtik, hogy számos fizikus szerint a gömbvillám hatalmas energiája bizonyos körülmények között, a mikrohullámú sütőkben is felhasznált, rövid rádióhullámok formájában jelenhet meg. Így érvelnek: „Ha ez az elmélet helyes… akkor elképzelhető, hogy az áldozatok halálra égnek nem saját ruhájukon belül, hanem saját bőrükön belül, akár egy gömbvillám közelsége által, akár úgy, hogy a gömbvillám a saját testükben jön létre, akár annak az erős rádiófrekvenciás térnek hatására, amely, h az emberi test nem lenne jelen, gömbvillámot hozna létre. Ezzel a rendkívül szeszélyes természeti jelenséggel okolható leginkább az összes régebbi és újabb eset. Ez magyarázatot adna arra is, hogy miként sülhettek meg az áldozatok belülről kifelé. A mikrohullámok a különböző anyagokat eltérő mértékben hevíthetik, ami érthetővé teszi a szelektív égés furcsa jelenségét is, amely velejárója a spontán égésnek.

A fenti elméletek egyike sem képes önmagában megmagyarázni az összes ismert eset bizarr változatosságát. Lehetséges, hogy a mozaik minden elemét ismerjük már, de az orvostudománynak még össze kellene illeszteni őket. Lehet azonban, hogy a tudomány azért sikertelen, mert a fizikai, földi erők és a lelki jelenségek együtteséből ered az emberi máglya titka. Olyan tudományra várunk, amely mindkettőt együtt képes elemezni és értelmezni.

Forrás: Lorrie Mack, Eric Harwood, Lesley Riley: Amire nincs magyarázat c. könyve

És aki mindezt a Ti kedvetekért ideszenvedte: Charlotte